Mindennél jobban vágytam erre a pici lányra, és imádom minden porcikáját a feje búbjától a lábujja hegyéig, de még én, aki ennyit szenvedett, hogy gyereke lehessen, még én is besokallok néhanap.

Mint most.

Nem tudom, hogy lehet ép ésszel elviselni, hogy a gyermeked, akit szeretsz, órákon keresztül folyamatosan üvölt. Hol jobban, hol kevésbé, de az alapzaj folyamatos. Nem a sírás zavar, hanem az, hogy nem tudok mit tenni ellene, nem tudom, miért sír, ezért segíteni sem tudok. 

Az ember végigzongorázza a lehetőségeket: pelenka, kaja, pia, ruha, pocak, zajok.

Minden oké. Eltekintve attól a ténytől, hogy a gyerek még mindig üvölt.

Szórakoztatni próbálod. A korábban tuti befutó dalocska, vagy a zenélő forgó most le van szarva, továbbra is sír.

Új dallal próbálkozol, új játékot cipelsz elő, leteszed, felveszed, szoptatod, ringatod, magadhoz húzod, nem számít – a legpokolibb érzés a világon, amikor a saját gyerekedet nem tudod megnyugtatni, csak nézed, ahogy már szinte önkívületben sír, bőgsz vele már te is, és akkor, akkor jön az az érzés. Hogy legszívesebben elszaladnál. Vagy minimum rágyújtanál, és meginnál egy mézes pálinkát.

Nem a sírás elől, nem a felelősség elől menekülnél, nem a gyerekedet hagynád el, dehogyis! Önmagad elől, a csúnya gondolatok elől, hogy nem vagy rózsaszín habcsókosan boldog, nem lebeg glória a fejed felett, és nem vibrál madonnai mosoly az ajkadon naphosszat; az elől, hogy csak egy dologra vágysz: hallgasson már el végre, legyen a tegnapi mosolygós kisbaba, akit szórakoztatni lehet, akin látszik, hogy jól érzi magát, és ezt neked köszönheti.

Irigylem azt, aki kétségek és könnyek nélkül úszta meg az első heteket, aki nem zárkózott be zokogva a fürdőszobába az üvöltő gyereke elől menekülve, aki sosem érezte, hogy alkalmatlan a saját maga által választott feladatra. Sosem hittem, hogy könnyű lesz. De azt sem gondoltam, hogy ennyire gyenge vagyok. És ez még csak a hatodik hét.

Tudom, hogy elmúlik, hogy jobb lesz idővel, és élveznem kell a most-ot, mert soha többé nem lesz ennyire kicsi és édes, de egy-egy ilyen nap után baromi nehéz bármit is évezni.

Utóirat egy évvel később:

A lányom minden valószínűség szerint érzékenyebb az átlagnál a laktózra. 16 hetes koráig kínlódtunk a szoptatással, akkor ő döntött úgy, hogy köszöni szépen, a maga részéről befejezettnek tekinti a dolgot. Utána még egy hónapig kapott lefejt tejet, majd amikor ez is elfogyott, és már csak a csökkentett laktóztartalmú tápszert kapta, szépen elmúlt a nagyon sírós korszaka.

Bánom már, hogy annak idején nem voltam erélyesebb az akkori gyerekorvosunkkal, és nem könyörögtem ki belőle egy beutalót a gasztroenterológiára. Ha akkor jobban a sarkamra állok, talán tök hamar kiderült volna a laktózérzékenység (merthogy a gyerekdoki kategorikusan kijelentette, hogy kizárt, hogy ez lenne a baja, fogadjam el, hogy ő ilyen sírós gyerek, majd elmúlik, pont), és akkor az első 14-16 hetünk nem lett volna olyan pokoli. Még most is összeszorul a szívem, ha belegondolok, mennyit szenvedhetett ez a pici lány, mi meg csak néztük, hogyan kínlódik, én meg még a szoptatással is nyaggattam, pedig az egészen biztos, emlékszem, hogy az anyatej után mindig jobban fájt neki a hasa, komolyan, csodálom, hogy egyáltalán bízik bennünk. Eszembe jut az is néha, hogy vajon akkor is ilyen kis harcias-akaratos lenne, ha az élete első negyedévét nem üvöltéssel kellett volna töltenie...?