Világosan emlékszem, mikor még a Gyerek Előtt nagy ritkán elsétáltam egy-egy játszótér mellett huszonévesen, tiz esetből hétszer elborzadtam a látványtól. Bevallom, nem a gyerekeket tartottam alaktalannak, ducinak, elhanyagoltnak, hanem a sok-sok mackónadrágos, kissé telt anyukát, akik vagy lelkesen vagy fáradtan terelgették kisebb-nagyobb utódjaikat az üditő kivételeknek számitó csinoska mamák mellett.
Mióta Nyanya vagyok és belülről látom a Szülők Világát, a nagyobb darab anyukák látványa okozta elborzadás valahogy észrevétlenül, fokozatosan elpárolgott belőlem. Hiszen ki vagyok én, hogy görbén nézzek egy ismeretlenre, mert van rajta egy kis felesleg? Honnan tudhatnám, hogy ez az illető mit tesz azért, hogy ez ne igy legyen? Egyáltalán, mi közöm hozzá, hogy más milyen külsővel érzi jól magát?
Az anyává válás, ha tagadjuk, ha nem, óriási testi változásokkal jár. Anyukaként rengeteg más szülővel találkozva, eszmét cserélve azt vettem észre, hogy az emberek alapvetően négy nagy tipusba sorolhatók:
- A Mázlisták. Ők azok, akik szülés után röviddel minden rásegités nélkül 90%-ra visszanyerték az alakjukat.
- Az Erősek. Ők azok, akik odafigyelnek, mit és mennyit esznek, akik vállalták, hogy nehézségek ide, nehézségek oda, mindent megtesznek azért, hogy összetévesszék őket a gyerek még nem szült bébiszitterével - és ez sikerült is nekik.
- A Kitartóak. Ők azok, akik az Erősekhez hasonlóan igyekeznek egészségesen élni, étkezni és sokat mozogni, de köszönhetően annak a fránya genetikának, hiába küzdenek, az eredményeik nem beszélnek magukért.
- A Természetesek. Ők azok, akik a Mázlistákhoz hasonlóan nem fektetnek nagy hangsúlyt arra, hogy jól nézzenek ki, nem sportolnak rendszeresen, nem számolgatnak kalóriákat, azt esznek, amit megkivánnak - és ez bizony meg is látszik rajtuk.
Az, hogy valaki mennyire képes visszanyerni az "eredeti" külsejét, alapjaiban szerintem teljesen genetikusan meghatározott. A genetikára természetesen rá lehet játszani, az "áh, én ilyen vagyok és kész, bármit csinálok, úgysem leszek csinosabb" égisze alatt nem bölcs dolog a kisujjunkat sem mozditani azért, hogy jusson időnk sportolni, mozogni, egészségesen főzni, de az, hogy valaki megtesz-e mindent azért, hogy jól érezze magát a bőrében és elérje a számára optimális külsőt, az véleményem szerint csakis az egyénre tartozik, tekintve, hogy külsősként sosem tudhatjuk, hogy egy Kitartóval vagy egy Természetessel állunk szemben...
Egy kis konyhai vallomás:
Születése óta haspók fiam (gyakorlatilag az első szava a süti volt - és ez sajnos nem vicc), úgy 2 éves kora körül - állitólag menetrendszerűen - megreformálta az addig mesébe illő táplálkozási szokásait. Az újdonságokat egy az egyben elutasitotta, korábbi lieblingjeit (a joghurtot, a banánt, minden zöldséget a borsó kivételével, hiszen az gurul) tiltólistára tette, néhány Nagy Kedvencnek (igen, igy, nagybetűvel) viszont olyan vehemens és elhivatott mecénásává vált, hogy vannak napok, mikor egész nap csak ezeket falná.
Ma miután meguntam, hogy reggeli és ebéd után uzsonnára is szökőt kért, cselhez folyamodtam és úgy döntöttem, ezúttal megpróbálom a vizuális ingerek segitségével megfogni a kis zsiványt és nekiálltam az otthon lévő alapanyagokból egy olyan szemet gyönyörködtető gyümölcstálat varázsolni, amilyeneket a fészbuk tanúsága szerint mások hat-nyolc gyerek meg két fél állás mellett csak úgy hobbiból kiráznak a kisujjukból. (Ilyen módon láttam én már eperszemekből nyuszikát; görögdinnye szeletekből baglyot; avokádóból mackót és szalmából egeret...)
Mit sem törődve hát a Ded egyre erőszakosabbá és riadtabbá váló szökőzésével (időnként azért megkockáztatott egy-egy félénk Mazso? kérdést is, hiába, eltanulta tőlem, hogy mindig, a legvészterhesebb körülmények között is kell alternativát adni), beharapott alsó ajakkal szeleteltem a banánt, vagdostam az almát, járt a kezem, mint a motolla, miközben a szemeim előtt ott lebegett valami csodálatosan ötletes, valami 2,5 éves aggyal is ellenállhatatlan kompozició, amihez éppen már csak egy kis pirosra lett volna szükségem... és ekkor elkövettem azt a balga hibát, hogy kinyitottam a hűtőt, aminek középső polcán, természetesen legelöl ott kacérkodott az a szégyentelen szőlő, amit megpillantva a Kis Drágám újabb támadásba lendült és végső kétségbeesésében azt kurjantotta felém: SZÖKŐŐŐŐ, KÉREEEEE!
Leesett állal kaptam ki egy szem kopasz barackot az ominózus doboz szőlő mögül, automatikus mozdulatokkal szedtem ki a magját, szeleteltem belőle kis szájat és közben azon tűnődtem, milyen kreativ és a szó jó értelmében manipulativ ez a Csepp Ember, ha eddig a "kérek" mindig "tessék" volt, de most, hogy vészhelyzet esete forgott fenn, életében először kimondta az eddig oly sokszor hiába várt kérem-et a tessék helyett...
Hiába, ez már egy új generáció. Tudnak időziteni. A művemet megszemlélve pedig csak remélni tudom, hogy a "Hass, alkoss, gyarapits" középső parancsát illetően messze túl fog tudni szárnyalni:
A minta:
A saját verzió:
Csibike saját blogján is megjelent irásának úgy érzem itt a helye:
Dávid pénteken harminc percet alszik délelőtt 11.40 és este 20.10 között, kedden sem tud aludni, egész nap a karomban hordozom, letenni nem lehet, öt perc után nyöszörög és sír
teljes önfeladás
szeretnék minden jó pillanatot élvezni, keresem az apró örömforrásokat
Ezúttal Hobbi osztotta meg a gondolatait velünk a szoptatásról:
Van egy kényes téma, amit még ide valónak gondolok. A szoptatás.
Én mondjuk nagyjából tudtam mire készüljek e téren, de sajnos sok kismama meglepődik, hogy ez nem is olyan egyszerű és természetes, mint ahogy az ember elsőre gondolná. Arról pl. nem sokan beszélnek, hogy mennyire fájdalmas tud lenni az első időben, sőt, van akinek meg később is, végig az egész szoptatás alatt.
Magyarországon nagyon propagálják a szoptatást. Hellyel-közzel én is egyetértek azzal, hogy az ember, ha tud, szoptasson, mert segíti a kötődést, de nem minden áron!
Voltam egy holisztikus szülésfelkészítő tanfolyamon, ahol egy számomra nagyon szimpatikus, védőnőből lett bába, tartott előadást mindenféléről. Két olyan dolgot mondott, amitől nagyon megnyugodtam. Az egyik: a szoptatás fontos, de ha nem megy, akkor ne erőltessük, mert többet ártunk vele, mint használunk. Ha kínnal szoptatsz, vagy kínnal szopik a gyerek, akkor semmi értelme, mert nem éri el a célját: a szeretetteljes kötődés megerősítését. Higgyük el, hogy a tápszerrel éppen úgy lehet szeretetteljesen táplálni, hiszen a szándék a fontos. Az anyatej nem maga a szeretetesszencia, hanem pusztán egy dolog az anyaság kimeríthetetlen tárházából.
A másik dolog ami miatt a szívembe zártam, a cumizás kérdése. Cumiztassuk, vagy sem? Azt mondta, hogy ő nagyon cumi ellenes volt. Az egyik gyereke a három közül 6 éves koráig cumizott. :) Őnála fogadta el, hogy ha valaki cumizik, akkor cumizik. Arany mondata: láttál-e már felnőtt embert cumival a szájában? Nem. Tehát előbb utóbb le fog róla szokni. Az, hogy mennyire zavar be a szoptatásba, más téma, hosszadalmas, nem is fejtem itt ki. Az én tapasztalatom az, hogy a kisfiam cumizott, cicizett bimbóvédővel, tápszerezett, kanalazott gyümölcsöt, zöldséget, és sosem zavarodott össze.
Mikor megszületett a kisfiam, én úgy voltam vele, hogy szerettem volna szoptatni, de azt is tudtam, hogy ha valami miatt nem megy, nem fogom erőltetni.
Be is jött a hibapont: nem tudta bekapni a mellbimbómat. Míg a kórházban voltunk, valahogy elfelejtették közölni a csecsemős nővérek, vagy legalábbis nem hangsúlyozták eléggé, hogy a tej kb. három-négy nap után indul be rendesen. Egyébként pedig ha a gyerek 3 napig egy kortyot nem eszik, akkor sincs semmi. Feltöltött raktárral érkezik és akkora a gyomra, mint egy cseresznye, szóval nem sok kell neki a jóllakáshoz...
Szülés után már ott álltak felettünk, hogy szoptassunk. Rakhattam én a cicire szerencsétlen gyereket, még nem jött bele a szopizásba, én sem jöttem még bele, nem tudta elkapni, mindig kiesett a szájából. Jött az egyik nővérke, nyomta a gyerek szájába a mellemet. Jött a másik, taposott a másik irányból. Bimbóvédőt ne használjak, próbáljam anélkül. Tápszert nehogy adjak neki, fejjem le, kanállal adjam neki, mert nem fog megtanulni szopni. Tulajdonképpen nem is annyira fontos, hogy szopjon, mert az az egy-két csepp elég neki, ami jön, ne erőlködjek azért nagyon, de azért mégis erőlködjek. Volt ott mindenféle vélemény. Ahány nővérke, annyiféle. Igazodjál el rajta.
Kedd reggel született a fiam, szerda délutánra borultam ki.
Kék volt a mellem, annyira nyomkodták, hogy a gyerek szájába erőltessék. Nem ment. Akkor bejött egy újabb nővérke kiselőadást tartani, mire én kifakadtam és elkezdtem sírni, hogy nem érdekel, hogy nem tudok szoptatni, majd kap tápszert. Néztek rám, mint a véres rongyra. A nő kicsit visszavett és kérdezte, hogy be van sárgulva a gyerek, most mi lesz? Minél több anyatejet kell, hogy kapjon, mert attól elmúlik a sárgaság. Ránéztem, és megkérdeztem, hogy miért, mi lesz, ha nem kap anyatejet? Később múlik el a sárgaság és nem mehetünk haza. Én meg néztem rá, és kérdeztem, hogy és akkor mi van? Akkor bent maradunk még két napot, lámpázzák a gyereket. Mire én: Na és? Ezért kell engem az idegbaj szélére kergetni?
Felmutattam a középső ujjamat gondolatban, majd döntöttem.
Rátettem egyik mellemre, tíz perc próbálkozás, másik mellemre, újabb tíz perc. Bimbóvédővel is próbálkozás. Azzal sem nagyon ment. Minden próbálkozás után bementem a csecsemősökhöz és az ipari elektromos mellszívóval csontra kiszívtam mind a két mellemet. Alig jött belőlük 10 ml. Azt bele egy cumisüvegbe, megkapta a kisfiam, majd még megkínáltuk tápszerrel is. Én diktáltam a csecsemősöknek, hogy adjanak a gyereknek tápszert. Így nyugodt voltam, hogy BIZTOSAN nem hal éhen. Csodálatosan működött. Evésenként megevett 20 ml-t és durmolt.
Ha kötekedni próbált valamelyik, aki még nem talált meg, azonnal leállítottam azzal, hogy próbálkozom, fejem, akarom szoptatni, de ha nem megy, akkor nem erőlködöm, majd meglátjuk.
Péntek délelőtt mehettünk haza. Reggel rátettem a kisfiamat a cicire bimbóvédővel. Elkapta, elkezdte szívni és elkezdett ömleni a tej... Addigra tanulta meg, hogy mit kell csinálni és 3 nap kellett hozzá, hogy elinduljon a tejem.
Hazamentünk, bimbóvédővel szoptattam és minden evés után megkínáltam tápszerrel. Annyit adtam neki, amennyit kért. Kérdezték tőlem, hogy mennyit eszik. Mondtam, hogy fogalmam sincsen. Kiszívja a két mellemet, meg tolok neki tápszert mondjuk alkalmanként másfél decit. (Zabagép egyébként.) Semmi baja nem volt. Nem hányt, nem fájt a hasa. Addig evett, míg éhes volt. Nyilván, ha egy baba telezabálja magát, majd vissza bukja, akkor ez nem tud így működni, mint nálunk. De én erre azt mondom, hogy minden anyuka megtanulja a saját gyereke működését és csak saját magunkra kell hallgatni ilyen téren is. Az én kisfiam mértéktelenül evett. :) Gombóc volt, havi egy kilót hízott, imádtam, de most normális súlyban van, tök egészséges, nem beteges, jó étvágyú, szóval semmi baj nincs vele.
Utána még az ismerősök, meg a védőnő szekírozni próbáltak a bimbóvédő miatt, hogy próbáljam meg anélkül. Nem értettem mire ez a nagy felhajtás. Magamhoz ölelem, és egy kis szilikon cuccon keresztül szopizik csodálatosan, eszik tápszert, majd ernyedten alszik 3-4 órát. Nem tűnt kifejezetten zaklatott gyereknek. Az első 6 hét konkrétan úgy telt, mint a nagykönyvben. Evés, két perc nézelődés, 3-4 óra alvás, evés. Közben pukizott, rakta tele a pelusokat, én meg ültem mellette és vártam, hogy történjen valami.
Sok helyről hallom, hogy begyullad az anyuka melle, meg fáj, amikor töltődik be a tej, meg általában: problémás a szoptatás.
Ez itt természetesen csak az én véleményem, de én mindenképp arra bíztatok mindenkit, hogy ne erőltessen semmit! Ha szeretne szoptatni, de nem megy bármi miatt, hagyja a fenébe, mert nem ér annyit az egész. Én kb. két hónapig fejtem minden szoptatás után a tejemet. Nem lett több! Ittam tejszaporító teát. Nem lett több! Felesleges, elpocsékolt idő! Valakinek vagy van sok teje, vagy nincs. Vagy megy a szoptatás, vagy nem. Fogadjuk el a dolgot és legyen úgy, ahogy van. Ne erőlködjünk, mert sokkal többet árt a stressz magunknak, meg a babának, mint egy békében elszopogatott tápszer. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy azonnal hagyjunk fel a próbálkozással. Csak az ésszerűség mentén próbáljunk megmaradni.
Egyébként pedig nem minden anyuka alél el a szoptatás gyönyörétől. Szerintem ezt sem kell szégyellni, mert mind mások vagyunk. Nekem pl. nem tartozott a kedvenc időszakaim közé a szoptatás. Utáltam, hogy 0-24-ben szoptatós melltartóban rohangálok, irtó büdösen izzadok a mirigyek miatt, ragadok a tejtől, szerelmeskedés közben a férjemre csöpög az anyatej, meg ilyen bájos dolgok. Szóval jó-jó, aranyos, meg édes, ahogy cuppog, meg szopizik, de egy idő után én már nem annyira élveztem a dolgot. Nem ihatsz alkoholt, kávét, nem dohányozhatsz. Szerettem volna visszakapni a testemet. A kisfiam fél éves korában beadta az unalmast. Nem kellett neki több cici. Fejtem, kínáltam, nem kellett. Közös megegyezéssel abbahagytuk a szoptatós témát. Örültem.
Előfordul, hogy egy baba csak "kedvtelésből" sir sokat az első időszakban, de ahogy a következő bejegyzésből kiderül, az is elképzelhető, hogy orvosolható oka van annak, ha úgy érezzük, a gyerkőc többet sir, mint az átag. (Ezért is elengedhetetlen, hogy az anyuka bulldogtermészettel próbálja kideriteni, van-e testi, szervi oka a sok sirásnak.)
Nem tudom, a földanyák/ősanyák hogy csinálják, hogy soha nem borulnak ki, de minden tiszteletem az övék.
Mindennél jobban vágytam erre a pici lányra, és imádom minden porcikáját a feje búbjától a lábujja hegyéig, de még én, aki ennyit szenvedett, hogy gyereke lehessen, még én is besokallok néhanap.
Mint most.
Nem tudom, hogy lehet ép ésszel elviselni, hogy a gyermeked, akit szeretsz, órákon keresztül folyamatosan üvölt. Hol jobban, hol kevésbé, de az alapzaj folyamatos. Nem a sírás zavar, hanem az, hogy nem tudok mit tenni ellene, nem tudom, miért sír, ezért segíteni sem tudok.
Az ember végigzongorázza a lehetőségeket: pelenka, kaja, pia, ruha, pocak, zajok.
Minden oké. Eltekintve attól a ténytől, hogy a gyerek még mindig üvölt.
Szórakoztatni próbálod. A korábban tuti befutó dalocska, vagy a zenélő forgó most le van szarva, továbbra is sír.
Új dallal próbálkozol, új játékot cipelsz elő, leteszed, felveszed, szoptatod, ringatod, magadhoz húzod, nem számít – a legpokolibb érzés a világon, amikor a saját gyerekedet nem tudod megnyugtatni, csak nézed, ahogy már szinte önkívületben sír, bőgsz vele már te is, és akkor, akkor jön az az érzés. Hogy legszívesebben elszaladnál. Vagy minimum rágyújtanál, és meginnál egy mézes pálinkát.
Nem a sírás elől, nem a felelősség elől menekülnél, nem a gyerekedet hagynád el, dehogyis! Önmagad elől, a csúnya gondolatok elől, hogy nem vagy rózsaszín habcsókosan boldog, nem lebeg glória a fejed felett, és nem vibrál madonnai mosoly az ajkadon naphosszat; az elől, hogy csak egy dologra vágysz: hallgasson már el végre, legyen a tegnapi mosolygós kisbaba, akit szórakoztatni lehet, akin látszik, hogy jól érzi magát, és ezt neked köszönheti.
Irigylem azt, aki kétségek és könnyek nélkül úszta meg az első heteket, aki nem zárkózott be zokogva a fürdőszobába az üvöltő gyereke elől menekülve, aki sosem érezte, hogy alkalmatlan a saját maga által választott feladatra. Sosem hittem, hogy könnyű lesz. De azt sem gondoltam, hogy ennyire gyenge vagyok. És ez még csak a hatodik hét.
Tudom, hogy elmúlik, hogy jobb lesz idővel, és élveznem kell a most-ot, mert soha többé nem lesz ennyire kicsi és édes, de egy-egy ilyen nap után baromi nehéz bármit is évezni.
Utóirat egy évvel később:
A lányom minden valószínűség szerint érzékenyebb az átlagnál a laktózra. 16 hetes koráig kínlódtunk a szoptatással, akkor ő döntött úgy, hogy köszöni szépen, a maga részéről befejezettnek tekinti a dolgot. Utána még egy hónapig kapott lefejt tejet, majd amikor ez is elfogyott, és már csak a csökkentett laktóztartalmú tápszert kapta, szépen elmúlt a nagyon sírós korszaka.
Bánom már, hogy annak idején nem voltam erélyesebb az akkori gyerekorvosunkkal, és nem könyörögtem ki belőle egy beutalót a gasztroenterológiára. Ha akkor jobban a sarkamra állok, talán tök hamar kiderült volna a laktózérzékenység (merthogy a gyerekdoki kategorikusan kijelentette, hogy kizárt, hogy ez lenne a baja, fogadjam el, hogy ő ilyen sírós gyerek, majd elmúlik, pont), és akkor az első 14-16 hetünk nem lett volna olyan pokoli. Még most is összeszorul a szívem, ha belegondolok, mennyit szenvedhetett ez a pici lány, mi meg csak néztük, hogyan kínlódik, én meg még a szoptatással is nyaggattam, pedig az egészen biztos, emlékszem, hogy az anyatej után mindig jobban fájt neki a hasa, komolyan, csodálom, hogy egyáltalán bízik bennünk. Eszembe jut az is néha, hogy vajon akkor is ilyen kis harcias-akaratos lenne, ha az élete első negyedévét nem üvöltéssel kellett volna töltenie...?
Ime egy előtte-utána képpár:
Amikor a legelső este már Anyaként a zuhany alatt álltam úgy este 10 körül a kórház kihalt fürdőjében, egyszer csak nagyon sirhatnékom támadt. Egyrészt úgy éreztem, hogy túl tökéletes babát kaptunk, hiszen a fiam olyan szabályos arcú, szép újszülött volt, hogy azt hittem, ilyet csak álmodni lehet; másrészt sajnáltam, hogy egyik pillanatról a másikra egyszerre csak megszűntem terhesnek lenni és eltűnt a feszesen domborodó hasam; harmadrészt pedig lenézve valami nagyon furcsa, nagyon puha és nagyon hullámzó bőrvalamit láttam a hajdanában feszes kockahasam helyén és ez elrettentett.
Valószinűleg burokban éltem 29 évig, de mivel terhesen sosem gondolkodtam azon, mi marad majd a lufim kipukkanása után a hasam helyén és közel s távol nem volt egyetlen frissen szült ismerősöm, barátnőm, rokonom sem, akin láthattam volna, hogyan is néz ki egy has pár nappal, héttel a szülés után, nagyon megdöbbentem a látványon és akkoriban azt hittem, hogy ez már igy marad... Szerencsémre azonban a puhaság napról-napra csökkent és bár sosem lesz annyira lapos és kemény a hasam, mint lánykoromban, nem panaszkodom, elfogadtam, hogy maradt egy kis pocakom, sőt, úgy érzem, igy még arányosabb is lettem kicsit.
A bal oldali kép a szülés előtti napon készült, a jobb oldali pedig egy hónappal később.
L.A. küldte az első "pocakfotót", amiért nagyon hálás vagyok és remélem más kedvét is meghozza, hogy megmutassuk, milyen is egy hús-vér anyuka, photoshop nélkül.
Viszonylag alacsony magassággal (166 cm), elég nagy hassal (124 cm volt közvetlenül a szülés előtt) egy teljesen átlagos méretű babát növesztettem (3300 gramm, 49 cm). A terhesség előtt sem volt kockahasam, de még engem is meglepett a végeredmény, mivel a terhességet 78 cm-es haskerülettel kezdtem... Ez a kép 15 hónappal a szülés után készült.
Béb irása egy meglehetősen fájdalmas élményről:
A matyó most úgy is nagy divat...
Most, hogy a férfiak elhúztak, nyugodtan beszélhetnénk a hüvelygombáról is, de inkább arról ejtenék pár szót, hogy nekem orvul bevarrták a munyómat! Kemény vagyok, mi? Ilyen témát! Pff! Bevállalom! Bevállalom, mert a szülés utáni depresszió is milyen "trendi" lett mostanában* és ez is legalább olyan fontos téma. Beszélni kell róla, mert meggúgliztam, nem vagyok egyedül.
Gyermektelen férfiak húzzák apukát a tejfakasztó bulin a viccel a nagyfejű kisfiúról, meg hogy mondani kell a dokinak, mikor a gátat stoppolja, hogy tegyen bele szűkítővarrást... A büdös nagy valóság meg az, hogy nekem olyan cuki matyót hímeztek a gátamra szülés után, hogy azt hittem, a franciázáson kívül nekem az életben más már nem jut... (Hülyén is éreztem magam most, hogy hazajöttünk és mindenki arról kérdezett, hogy naaa, hogy megy a francia... Én meg szívesen válaszoltam volna, hogy hát basszus, ha a hagyományos nem megy, akkor csak a francia tud... Aztán leesett, hogy a nyelvre gondolnak...) Már felvetődött bennem, hogy talán nem kéne szegény férjem is megfosztanom a hátralévő cirka 70 évünkben az ilyesfajta élvezettől, csendben elválunk, hogy új életet kezdhessen...
Komolyan mondom, én ezen már bőgtem! Anyám is megkérdezte három hetente, hogy naaa hogy álltok? Én meg a kezdeti sikertelenségek után megvallom, rettegtem a szextől. Akkor sikerült megnyugodnom, mikor rákerestem a témára és kiderült, hogy bizony nem vagyok egyedül. És attól sikerült még jobban betojnom, hogy olvastam olyanról, akinek még 1 év után is fájt a szex...
A köztudatban meg mi él? Húúú, alig vártuk, hogy leteljen a 6 hét... 10 hónapra született a második... meg húúú, kolompolni lehetett az asszonyban... (Persze nyilván közrejátszik, hogy nálam nem jött ugye össze a gátvédelem a spatulázás miatt: gyakorlatilag egy Mariana-árok hasadt belém.) Szerintem kaphatna több figyelmet az, hogy szülés után egy nő nagyon könnyen lehet, hogy a háta közepére sem kívánja a szexet. Fáradt is, meg akár ez is. S nem biztos, hogy úri kedvében mondja azt, hogy fáj a feje...
(Megnyugtatásképp, majd 4 hónap után azért sikerült másodszor is elveszítenem a szüzességem, átesnem a tűzkeresztségen.)
(*Sajnos átestek a ló túlsó oldalára valahogy ebben a szerintem igenis súlyos problémában és a társadalom civilizációs betegséggé, hisztériává kezdi minősíteni a dolgot.)
Ez a bejegyzés már a Bezzeganyán is megjelent lassan egy éve:
A „többemberes baba” kifejezést először a kórházban hallottam a kisfiam születése után egy nappal. „Ó, nekem egy tipikusan többemberes gyerek jutott elsőként” csacsogta a meglehetősen idegesítő szobatársam, én pedig, mivel jól nevelt vagyok, csak titokban fintorodtam el, hiszen nekem ne magyarázzon már olyan valaki, aki képes „nézd, most megmutatom, milyen az anyatejes kaki” felkiáltással az orrom alá dugni a kislánya pelenkáját, miközben én először ehetek kenyeret párizsival az első napon kötelező háztartási keksz után. Meg különben is. Előző nap délelőtt még vigyorogva gurultam a kórház folyosóin fel-le, mára meg már van egy kutató tekintetű, megmagyarázhatatlanul gyönyörű Kiscsigám, most őszintén, kit érdekel egy ilyen béna kifejezés, amiről azt is nehéz eldönteni, hogy egybe vagy külön kell-e írni... Az én gyerekem egy emberes és punktum, sőt, nulla emberes, hiszen ni, most is milyen szépen nézeget a kis tilitolijában, nekem csak fotózgatnom kell, ő meg pózol (= ásít, hunyorog, pislog, szuszog, él)... Ennyiben maradtunk hát. Először.
Egy héttel később, már otthon természetesen, derült égből villámcsapásszerűen kezdett számunkra új értelmet nyerni a vihar előtti csend kifejezés. (BTW egyikünk sem meteorológus.) A kórházban még oly nyugodt kisfiunk ugyanis kissé átesett a ló túloldalára... Konkrétan sírt. Nem harmatos filmeken, mindenen. Nem kicsit, nagyon. Nem keveset, sokat. Olyannyira sokat, hogy az első hetekben kétszer vittük az ügyeletre, hogy elromlott, miután otthon sem az etetés, sem a tisztába tétel, sem az összebújás, sem a hőmérséklet-optimalizáció, sem az itatás, sem az Infacol, sem a fejenállás nem hozta meg a kívánt sikert, így egyértelműnek véltük, hogy Valami Nagy Baj van. Az ügyeletes orvosnők persze csak a vállukat vonogatták – hiába, ha a Nagy Fehér vagy legalább az a szép medikuslány ott lett volna, tuti többet tudtak volna segíteni – és egy-egy szélcsövezés után „eh, hasfájós baba” diagnózissal mindkétszer hazaküldtek minket.
A tajtékos napok pedig folytatódtak. Hiába volt gyanúsan mozgékony és ügyes a legény, hiába tartotta magát vasbeton karokkal hason fekve, úgy éreztem, valami nem smakkol. Ennyit nem szabadna sírnia, ez nem létezik. Miután annak idején egy csettintésre teherbe estem és a terhességi tünetek közül is csak annyit tudtam produkálni, hogy az első trimeszterben hányingerem volt, a harmadikban pedig csak kicsit voltam kecsesebb, mint egy lajhár, nem hidegzuhanyként, hanem hideg vizes borogatásként ért, hogy nem tudok megküzdeni a 3000 grammos gyerekemmel. Hiába kattogott az agyamban, hogy a nyolcadik hónapban hazaköltöztem külföldről egy negyedik emeleti, lift nélküli ház üres lakásába; hogy egy mukk nélkül csináltam végig egyedül az egész szülést a magzatvíz elfolyásától kezdve, a mentők hívásán át a császárig, mert a férjem pénteken jött volna utánam, a gyerkőc viszont úgy döntött, ő inkább elindul szerdán, még a 37. héten; úgy éreztem, nyugodtan indulhatnék a világ legkevésbé talpraesett embereinek versenyén és jó eséllyel be is gyűjteném a kupát... A védőnő és a gyerekorvos között olyan voltam, mint egy pingponglabda a kínai asztalitenisz bajnokságon. „Szigorú napirend kell a babának”, „legyen mindig mellen”, „nem baj, ha nincs kaki minden nap”, „de bizony tegyen róla a kedves anyuka, hogy a kisfiú minden nap kakiljon” zsongták folyamatosan, egyetlen dologban megegyezve: ez a baba bizony „sírékony”. Na, köszönöm szépen, a vízből ettől nem vagyunk kinn.
Hamarosan én is elég sírékony lettem, mert úgy éreztem, én ezt nem bírom ki. Hiszen mintha nem lett volna eléggé stresszelő az a temérdek sírás önmagában is, a mi Kiscsigánk nem volt hajlandó aludni sem. Olvasva mások beszámolóit, hogy a hasonló korú babák rendszeresen 2-3 órákon át hunynak egyhuzamban nappal, ráadásul a saját kiságyukban vagy a kertben a babakocsiban, kezdtem igen antiszociálissá válni. Mert a mi Csillagvirágunk 20-40 perceket aludt összesen, és azt is csak akkor, ha (1) mejj volt a szájában, (2) egy párnára helyezve ringattuk, miközben járkáltunk vele a lakásban vagy (3) toltuk a babakocsiját. (Amint leülve merészeltük ringatni vagy megálltunk a babakocsival, kitört a botrány. Ja, és természetesen akkor is, ha nagy nehezen elszundított, de én balga elroppintottam egy mogyorót vagy nyeltem egyet. Még zárójelen belül vagyok, úgyhogy itt figyelmeztetek mindenkit, hogy aki felteszi az „én úgy szoktattam, hogy zajban is tudjon aludni” lemezt, annak minimum hátrakötöm a sarkát. Ez ugyanis nem szoktatás kérdése, ez az idegrendszer érettségének függvénye – tudtam meg később.) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ritkán előfordult olyan, hogy 1-2 órán át is aludt az úr – ez olyankor történt, mikor képes voltam átgurítani a ringatópárnából a saját kiságyába – de talán fehér hollót gyakrabban látni, mint amilyen sűrűn mi megélhettük ezt az áldást.
Júliusban, vagyis a Kiscsiga 2 hónapos korában aztán változás állt be nálunk. Ugyan továbbra is ingerlékeny volt, azaz a legkisebb frusztrációra is élénken reagált (ha két másodperces késéssel kapott enni, miután eszébe jutott, hogy ő bizony éhes, már zengett a lakótelep), a hangulata percenként változott, és csak karban volt hajlandó aludni, az életünket megkönnyítendő... visszaköltöztünk külföldre. Szevasztok nagyszülők, szevasztok barátok, szevasz Laci bácsi konyhája, szevasz furcsa gyerekorvos néni, szevasz bármiféle segítség... Bár a babakocsis vagy hordozós séták 90%-ból úgy tértem haza, hogy én ezt a visító kis Sikolyt istenuccse soha többet nem viszem ki emberek közé, mert még a nyakamba varrják, hogy miattam csökken vészesen a születésszám és a Ded végképp nem kívánatosnak minősítette a 40 percnél hosszabb alvásokat napközben (ebből 3-at tudott abszolválni/nap), ráadásul már a szopás is csak felhergelte (konkrétan karmolt, mart, forgolódott, sírt, míg meg nem könyörültem rajta egy kis tápszerrel) és volt, nem is ritkán, hogy 10-12 napig csak pisis pelenkákat produkált, az életösztöne megsúgta, hogy közel a vég, ezért megtörtént a csoda: 3 hónaposan elkezdett este 10-11-től reggel 7-8-ig aludni ébredés nélkül, így elérve a bűvös 11-12 órát, már ami az alvásidőt illeti per nap. Megmenekültünk! – rebegtem hálát rebegve, hisz kit érdekel a nappali sok-sok nyígás, nyűg, ha éjszaka ki lehet pihenni.
Az ezt követő két hónap gyönyörűen szabályos mederben folyt: sok sírás, sok nevetés, sok fenékrisza, sok evés, kevés kaki, nappal kevés, éjszaka sok alvás, öröm é' bódottá, szép is az élet a törpe sziámi ikertestvéremmel a karomon. A következő, nem várt fekvőrendőrök aztán októberben kerültek elénk a szigorú Mr. Fogzás és a nyughatatlan Mr. Kúszás tizedesek személyében, akik ügyesen elérték, hogy a Ded ezentúl fel-felébredjen éjszakánként. Mondjuk úgy heti 1-2x biztosan fenn dorbézolt hol 1x, hol 2x, hol fél órán át, hol két órán (!) át. Helyzetünket tovább könnyítette, hogy úgy döntöttünk, elköltözünk az irigyelt panorámás, ámbár szűkös és huzatos kis lakásunkból egy nagyobb, melegebb otthonba... Mit ne mondjak, nem ez az időszak volt a szívemnek legkedvesebb a tavalyi évből és ekkor még eufemisztikusan fogalmaztam. De túlélünk mi mindent, bébi... Kisebb lelkesedéssel és magabiztossággal ugyan, de boldog úttörőként még bizakodva néztünk a jövőbe, hiszen oké, oké, van, hogy éjjel sincs nyugodalmunk, de a Kiscsiga egyre ügyesebb, egyre fogasabb és különben is, ami nem öl meg, az megerősít, és mi bizony megerősödtünk az elmúlt öt hónap során rendesen.
Telt-múlt az idő, decemberre hajtottuk a naptárat, a „fák baljósan susogtak”, a Dedünk pedig úgy döntött, elég volt a zöld szemesostoros-szerű helyváltoztatásból. Gondolt egyet – hiszen elhatározni azt nagyon tud –, és egy héten belül elkezdett mászni, felállni a bútorok mentén és lépegetni jobbra-balra. Bevallom, arcunkon a mosoly nem volt őszinte, mert mindez – pszichológiailag szépségesen megalapozva persze – együtt járt azzal, hogy napközben nem hagyhattam el a gyermek személyes terét úgy 40-50 centinél távolabbra (ha elhagytam, hosszas büntető visítás volt a reakció, mert mégis mit képzelek, hát én vagyok az Egyes Szolga), az átaludt éjszakák pedig szépen a múltba úsztak, és így lassan, de biztosan eljutottunk oda, hogy örültünk, ha napközben és éjszaka összesen 10 órát aludt a fiú... Önálló alvásról persze szó sem volt és bár kétszer-háromszor módszeresen kipróbáltuk, mi történik, ha nem ringatással altatjuk el a Nagyurat, csúfos kudarcot vallottunk, ugyanis a kizökkenthetetlen, totális extázisig hergelte fel magát, ha holmi álomba simogatással próbáltuk átejteni. A szoptatás – természetesen – maga volt a rémálom, a Gyermek ugyanis 1-2 szipóka után fetrengett, sírt, majd faképnél hagyott és addig kötötte az ebet a karóhoz, amíg meg nem kapta a tápszerét. Erre az időszakra teszem egyébként a „mindenütt jó, de a legjobb sehol” éra kezdetét is, innentől kezdve vált ugyanis a kisfiunk addig szelíden bohókás viselkedése arcpirítóan szeszélyessé. Hozzám bújt, de csak hogy mászókának használhasson; felkönyörögte magát a karomba, de csak hogy ellökhessen. Az utóbbi mutatvány tökéletes megvalósítása érdekében kifejlesztette az ún. cézést (= minden hátizmát megfeszítve C betűbe merevedik és bár nincs aki felavassa, lemegy hídba), amit azóta is buzgón gyakorol, a frászt hozva rám, hogy nincs az a gerinc, ami ilyen bambusz hajlékonyságú lenne, hát mindjárt kettétörik ez a gyerek, te jó ég, te jó ég... (Ennek ellenére, ha heti egy délután az apjánál hagyom, Ainsworth tapsikolna a látványtól, milyen esszenciálisan biztonságosan kötődik a Ded, hiszen minden búcsúnál sír és minden újratalálkozásnál gurul a nevetéstől, úgy örül...)
A tél tehát – a kezdeti októberi sikerek ellenére – nyögvenyelősen telt. Kimozdulni nemcsak az állandó hóakadály és a kellemetlen időjárás miatt nem tudtunk, hanem mert idegen helyen a Kiscsiga kétségbeesetten csimpaszkodott belém, szemeivel és szájával egyértelműen közölve, hogy húzzunk haza... Be voltunk hát zárva. És esett is. És nekünk nem volt jó, a lakatot pedig senki sem akarta leverni... Rajtam újra eluralkodott a „bezzeg a...” láz, újra elkezdtem kételkedni, nem mi rontunk-e el valamit, hiszen a többiek annyira mást meséltek a babázásról, mint amit mi tapasztaltunk... Voltak persze jó pillanatok nálunk is és így retrospektíve szépséges volt ez az időszak is, de nem értettem, hogy jöhet össze ennyi nehézség. Hiszen a nem alvó gyerek legalább napközben tündibündi volt; a hisztisebb 2-3 órákat aludt napközben; a nem evő szépen eljátszott magában, blablabla... Ehhez képest nálunk... Aludni hosszas ringatások árán továbbra is csak 10-11 órákat aludt a Gyermek, minden éjszaka többször ébredt fél-egy órákra (ilyenkor totálisan éber volt, kistányérnyi szemekkel cézte ki magát, hogy legyünk szívesek azonnal letenni játszani), nappal pedig egy percre nem lehetett magára hagyni, mert igen-igen élénken tiltakozott... A játékai nem kötötték le, csak ha én is ott ültem mellette és együtt játszottunk. Továbbra is sokat és könnyedén sírt (ekkor már főleg a frusztrációtól, ha nem sikerült valami, amit kigondolt), nehezen vigasztalódott, de szerencsénkre (vagy szerencséjére) rengeteget kacagott is emellett: imádta a vicces hangzású szavakat, vagy ha az ágyon kakaós csigát gyúrtam belőle... Olyan volt, mint egy kis szélsőségesen szeszélyes uralkodó: ha rossz kedve volt, fejek hulltak, ha jó, potyogott a manna.
Hogy a csendet és a havat és a halált feledni tudjam, mivel nem akartam elhinni, hogy ennyi időn keresztül fennmaradhatott az emberiség, ha a babasétáltatás nem is babasétáltatás, beleástam magam a sírós-érzékeny gyerekek irodalmába és rábukkantam egy félistenre: Dr Searsra. Gyanúm – amit empirikus módon mások gyerekeinek megfigyelésére és a hasonló korú babák szüleinek történeteire alapoztam – beigazolódni látszott. Hoppá. Tényleg nem minden gyerek ilyen. Az ismerősök nem szépítik a helyzetüket és nem én vagyok puding. Nem minden baba sír ennyit és ilyen intenzitással. Nem minden baba ilyen hiperérzékeny a zajokra, a változásokra, a többi emberre. Nem minden baba alszik el ilyen nehezen és nem minden baba alszik ilyen keveset. Nem minden baba ébred fel ilyen könnyen és nem minden baba ébred sírva. Nem minden baba ilyen intenzív, ilyen megállíthatatlan, ilyen izgága, ilyen élénk, ilyen kitartó, ilyen makacs – ilyen lehengerlő. De ami még ennél is fontosabb, a sok-sok gyerekes Sears kimondta a varázsmondatot: Nem Mi Rontottuk El. Vannak ilyen gyerekek. Ő konkrétan a 4. gyereke (!) születése után döbbent erre rá – pedig akkor már igen sok tapasztalatot gyűjthetett a gyereknevelésről – és ennek örömére meg is alkotta a „high need baby” fogalmát, amit többemberesre fordítottak magyarul. És helyben vagyunk. A májusi fintorom 7-8 hónap alatt megkönnyebbült vigyorba csapott át. Többemberes baba. Nem is olyan hülye szó, persze hogy egybe kell írni. És bár továbbra is bénának tartom, ha valaki a kakis pelenkát más orra alá tolja, igenis szeretem ezt a kifejezést, bár a Kiscsigára nem szoktam használni. De megnyugtat, erőt ad és magyarázatot nyújt. Titokban. És tudom, hogy sokan fintorognak a hallatán, tudom, hogy sokan feleslegesnek, sőt, önbeteljesítőnek tartják ezt a típusú címkézést és azt is tudom, hogy sokaknak meggyőződése, hogy minden többemberes baba mögött egy ügyetlen anya áll (ezzel persze szemben áll jó néhány tény és vizsgálati eredmény, de erről majd csak ha igény van rá), de ha a nehezebb temperamentumú babák szülei számára könnyebbséget jelent ez a szó már a puszta létezésével is, akkor miért ne? Mi a baj vele? Egy kis nagyvonalúság, egy kis nagylelkűség... Ennyit kérünk mindössze.
És hogy tél óta mi történt? A most 15 hónapos Ded március végén elkezdett egyedül lépegetni, pár hét alatt tökélyre fejlesztette az önálló járást, úgyhogy a szülinapján már bőven kergetőztünk, a névnapomon pedig már cifrázva táncolt is Szécsi Pál örökzöld Egy szál harangvirágjára... Evés tekintetében válogatós lett, de megteheti, mert ami hasfájást okozhat, az nála hasfájást is okoz, egy ideig hanyagoljuk hát még a hagymás babot, na bumm. Pár héten át újra jól aludt éjszaka (10-től 6-ig), de amint a hálarebegés megint megtörtént, ez ismét a múlté lett: éjszaka van, hogy 5-6x kel, hol rövidebb, hol hosszabb időszakokra, ez teljesen kiszámíthatatlan. Altatni továbbra is ringatva altatunk, mint ahogy az sem változott, hogy a Gyermek úgy alszik, mint egy zsákmányállat. Van 12 darab foga, amiket csak vasár- és ünnepnapokon használ (nem tudom, van-e bizarrabb látvány a mazsolás pelusnál) és bár már van, hogy percekig is el-eljátszik egy-egy könyvvel, a kedvenc játéka továbbra is én vagyok. Mivel sosem volt az az önnyugtató fajta (sosem cumizott, és pár röpke perctől eltekintve nem is szopta az ujját), a kedvenc játék szerepe mellett nagylelkűen a morzsolgatókendő szerepét is rám osztotta, hiába na, jól jön, ha az ember képes a multifunkcióra. Társaságban változó módon viselkedik, ha közelednek hozzá, hol halottnak tetteti magát (de komolyan!), hol pedig fürdik a népszerűségben. A humora egyedülálló és bár még nem sok értelmeset mond, szinte mindent megért. A kitartása és az akarata továbbra is hatalmas, ha valami nem sikerül, könnyen és gyorsan felhergeli magát. Izgágaság tekintetében a sajtkukac elbújhat mögötte – szoktuk számolni – 10 másodpercnél hosszabb ideig nem képes egy helyben ülni. Ami a kapcsolatunkat illeti, elválaszthatatlanok vagyunk és bár néha még ma is a fejemet verem a falba, micsoda makacs kis energiabombát hoztunk a világra, a napok döntő többsége – a körülményekhez képest persze – idillikusan telik, én pedig végtelenül hálás vagyok a mi Kiscsigánknak, hogy 15 hónap alatt annyi mindent tanított nekem magamról, mint az elmúlt 30 év összességében.
- hogy legalább ezen a kis szigeten feltétlen pozitiv elfogadást kapjunk
- hogy őszinte, leplezetlen és valós élményekkel ismerkedjenek meg azok,